4. fejezet - Régi emlékek

Sziasztok! Bocsika a fejezet késésért, de akadtak kisebb nagyobb gondok a számítógépemmel. A problémát orvosoltuk, így hát Tessék!


Felöltöztem, majd lementem az ebédlőbe reggelizni. Már a lépcsőn lefelé menet is éreztem Konan isteni reggelijének az illatát. Mosolyogva léptem be az ajtón. Bár fura érzés fogott el, igyekeztem leküzdeni. Leültem  helyemre, és elkezdtem falatozni. Az egy dolog, hogy eszünk, de nem szokott ilyen nagy csönd lenni. Valami nagyon furcsa. Szállingózva hagytuk el az étkezőt. Én és Sasuke maradtunk legutoljára bent. Eddig toleráltam azt, hogy a többiek sincsenek beszélgetős kedvükben, de nem bírtam tovább.
-Sasuke... Miért van ilyen nagy csend? -kérdeztem halkan, szinte suttogva.
-Khm! -azt hiszem félre nyelt- Most mennem kell edzeni. Bocs. Köh! Köh! -ment ki köhögve. Én csak utána néztem, majd vissza hajoltam a reggelim fölé. Azért még vissza jött, és elvett az asztalról egy kiflit. Befejeztem, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kimegyek edzeni.
-Sziasztok! Elmentem edzeni! -szóltam vissza az ajtóból. Csak a néma csönd felelt.-Hát jó...
Hosszas sétálás után eljutottam a rétre, ahol eddig edzettem Tsukival és Sasukével. Nagyon meleg volt, így éppen kapóra jött a közelben lévő patak, és a mellette álló nagy és öreg tölgy. Leültem a fa tövébe, és hallgattam a madarak csiripelését, a patak bugyogását és a szellő lágy suhogását. "Milyen jól lehetne itt piknikezni"-gondoltam. Hirtelen felindulásból elkezdtem visszarohanni a rejtekhelyre. Beléptem az ajtón, és egyből a konyha felé indultam. Fölkaptam a lekvárt, kenyeret, vizet, vajat, és még egy csomó mindent.
-Hová viszed ezt a sok ételt? -jött be Obito.
-Kimegyek a rétre piknikezni. -válaszoltam futtában, és már rohantam is fel a szobámba. Gyorsan előszedtem a kosarat, meg egy pokrócot, mindent belepakoltam. Komolyan egyedül akarok piknikezni? Mi lenne, ha meghívnám a többieket is? Bár mondjuk az elmúlt nappal kapcsolatban nem hiszem, hogy nagyon jól érezném magam... Adtam magamnak a kérdések sorozatát, majd mindegyikre választ is kaptam. Lementem a lépcsőn, kimentem az ajtón, és most már lassabban, gyalogolva jutottam el a tisztásig. Kiterítettem a pokrócot az öreg tölgy tövébe, oda, ahova árnyékot vetett nagy lombkoronája. Leültem, és elkezdtem megcsinálni a szendvicsemet. Nagyon finom lett! Miután befejeztem, hátradőltem, és pihentem egy kicsit, majd levettem a cipőmet, és elkezdtem a patakban sétálni. Folyásiránnyal szemben. Sokáig sétálhattam, mert rengeteg szép hellyel ismerkedtem meg. Elkezdett besötétedni, mire odáig jutottam, hogy el kéne indulni haza. Még egyszer körülnéztem. A távolban megláttam egy nagy feketeséget. Nem voltak fák arra sehol. Futva indultam arra, a kíváncsiságom hajtott. Közelebb értem, és észrevettem azt, hogy e területet erdőtűz sújtotta. Hirtelen eszembe jutottak az emlékek. Olyan érzés volt, mintha újra átéltem volna mindent. Az emlékek gyorsan pörögtek a fejemben, nem is álltak meg addig a napig. Addig a napig, amikor megdobáltak kővel és csúfoltak. Éreztem a fájdalmat. Majd újra elindultak az emlékeim egészen az akadémia kezdéséig. Akkor még minden rendben volt, hiszen nem tudtam, hogy igazából egy szörnyeteg vagyok. A barátaimmal nevetve ültünk a padban. Akkor még mindenem a barátság és a szeretet volt. De nekem nincsen szükségem barátokra! Ha elválunk... Csak fájdalmat tudnak okozni! Éreztem, ahogy könnycseppek sokasága önti el az arcom. Futva menekültem arról a helyről. A patakban megbotlottam egy kőben, így térdre zuhanva zokogtam tovább. Föl akartam kelni, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem. A Nap még nem ment le, így kicsit összeszedve magam kikászálódtam a patakból, majd lassan a víz mellet folytattam utam vissza az öreg tölgyhöz, majd a rejtekhelyre. A hosszú gyalogút végtelennek tűnt és a könnyeimtől alig láttam. Beléptem az ajtón. Amilyen gyorsan csak tudtam felszaladtam a szobámba. Benyitottam az ajtón. Odasétáltam az ágyamhoz beledőltem, és ott zokogtam tovább. Nem sokkal később kopogtattak az ajtómon.
-Gye-re! -csuklott el a hangom ez az egy szó kimondása alatt is.
-Bocs... Obito beszélni szeretne veled! -na persze. Ilyenkor keres engem mindenki. Kisírt szemekkel lebaktattam a lépcsőn. Obito a konyhában várt rám.
-Mimi. Mondtad, hogy te beléd van zárva a kétfarkú démon, Matatabi.

Matatabi

-Öhm... Igen...

-Jutottál vele valamire?
-Nem nagyon... Asszem...
-Segítenék neked uralni őt. -Persze, hogy nekem szembe kell nézni vele, de eddig is megvoltam nélküle, a jövőben is meglennék. Persze erről Obitonak nem kell tudnia.
-Tőlem.
-Holnap kezded az edzéseket. Sasukéval már fejlesztitek a sharinganodat. Hogy haladtok?
-Haladunk.
-Rendben. Mehetsz. -Ez egy fura beszélgetés volt. Azt hiszem, hogy a napba tökéletesen beleillik. Fura nap fura beszélgetéssel (és sok sok sírással).