6. Fejezet - Látomás

Zene: (az elejéhez) Recollection

Amint a csók véget ért lángvörös fejjel felálltam, majd elindultam a Tölgy alá. Eleinte csak lassan gyalogoltam, de később már azon kaptam magam, hogy rohanok. Sírva rohanok. Azt nem tudom, hogy miért kezdek el folyni a könnyeim, sőt azt sem tudtam hová megyek, de úgy tűnik, a sors furcsa dolog. Teljesen öntudatlanul a régi lakhelyemhez, a barlanghoz értem. Teljesen úgy éreztem magam, mint tíz évvel ezelőtt. Láttam előttem a farkasomat, éreztem az illatokat, amiket akkor, ég a barlangrajzokat is a réginek láttam. Megérintettem a falat, és elindultam befelé, egészen addig a szikláig amin Kaitot először láttam. Akármilyen régen is találkoztunk láttam magam előtt az alakját, úgy festett mint egy szellem. Ezek után azt hittem, hogy majd megszólít, mint annak idején.

-Örülök, hogy eljöttél, Kanashimi! -a hang, a test, a hely.. Minden a régi volt. Csak a szavak nem. -Valamit tudnod kell: Nem sokára eljönnek érted Konohából, azért, mert de is jinchuuriki vagy, és ha te az Akatsukinál vagy már csak 8 bijuut kell eltávolítaniuk. Ha ez sikerül nekik, erősebbek lesznek az összes nagy nemzetnél, ez pedig Avar rejtek pusztulását jelentené. Gondolom felfogtad milyen fontos is ez. S hogy ezt most miért mondtam el? Azért, mert nem kispályás ninják fognak érted jönni, hanem maga a Hokage! Te nem leszel ott, mikor ők eljönnek, de szólhatsz a társaidnak, hogy készüljenek!
-Ezzel arra célzol, hogy holnap jönnek? Amikor én küldetésen leszek? -vágtam közbe a monológjába.
-Nem mondhatom meg -ezt igennek veszem- Tegyél meg mindent annak érdekében, hogy a barátaidnak ne essen bántódásuk! -a látomás hatalmas fényár közepette eltűnt....

(Zene: Everlasting Star)
-Mimi! Kanashimi! Jól vagy? Hé! Megütötted magad? Hmm. -hallottam Dei' hangját. Kinyitottam a szemem, és legjobb barátom alakját láttam kirajzolódni fölöttem. -Hé... Jól vagy? Hmm.-hajolt közelebb. Abban a pillanatban annyira örültem annak, hogy ott van, a hangja hatalmas mennyiségű nyugalmat, bizalmat és szeretetet árasztott.- Kezdek megilyedni, hogy nem szólsz semmit. Biztos jól vagy? Hmm. -nem válaszoltam, csak a már mellettem guggoló szőke jelenség nyakába vetettem magam, s ezzel az akciómmal sikeresen fel is döntöttem, így nevetve a mellkasára hajtottam a fejem, és szorosan átkaroltam, ő pedig szintén nevetve átkarolta a derekam.

§Saskue szemszöge§
-Szeretlek... -mondtam ki némi dadogás után. Egész eddig erre készültem, és láttam Mimin, hogy ő is érez irántam valamit. Erre felbátorodottan közel hajoltam hozzá, lehunytam a szemem és megcsókoltam. Körülbelül 6 másodpercig tartott a csókunk, s amint véget ért, Kanashimi felállt, és egyre gyorsabban kezdett tőlem távolodni. Amint eltűnt az erdő sűrűjében én is felálltam és elindultam vissza a rejtekhez. Amint beléptem az ajtón meghallottam Konan hangját:
-Na, mi volt Sasuke? -valószínűleg éppen a vacsorát készíthetett, hiszen egyrészt isteni illat terjengett a levegőben, másrészt a konyhából hallottam a hangját.
-Sehogy! Fölmegyek a szobámba! Ne zavarjatok! -válaszoltam, majd elindultam fel a lépcsőn. Benyitottam a szobába, majd levágtam magam az ágyamra
-A francba!! -ordítottam bele egyik párnámba.
-Miért nem mondtad el neki? -hallottam bátyám hangját abból a sarokból, ahol gubbasztani szokott. Nem kell mondanom, eléggé megilyesztett.
-@#!Đ? Itachi te aztán szereted ráhozni az emberre a frászt! -engedtem hangot az első reakciómnak.- egyébként elmondtam.... És meg is csókoltam.... Aztán elment...
-Legalább elmondtad. A többi meg azon múlik, hogy ő is úgy érez e, mint te. Viszont most hagylak, had gondolkozz. -állt fel, majd kilépett az ajtón. Ő hagy gondolkozni, én meg inkább dühöngenék, de mint mindenben, ebben is igaza volt. Kinyitottam hát az ablakot, és kiugrottam. Edzeni mentem.

Sziasztok!

Helloka még itt maradott olvasók! ^.^
Sajnos az Animax már. 31. -től megszűnt, így nagyon nagyon szomorú vagyok. Én csak ma tudtam meg. Néhány könnycseppet is ejtettem, mert itt láttam meg az első animét 10 éves koromban, ami a Kilari volt. Szóval elgondolkoztam azon, hogy most mi lesz, mert akkor ugye a Narutot sem tudom meg nézni. Megfordult a fejemben, hogy a blogot megszüntetem, vagy befejezem, de nem fogom ezt tenni,mivel még csak az 5. fejezetet (ami elég rövid lett) adtam ki. Szóval semmi változás nem lesz, gondolom az édes kedves olvasók ezt örömmel veszik. Még annyit tudnotok kell, hogy a fejezeteket ritkábban fogom hozni azért, hogy hosszabbak és élvezhetőek legyenek. Szóval kérlek kövessétek még a blogot!

5. Fejezet - Barátság vagy szerelem?

Hellóka mesebeli lényecskék! Hoztam egy meglepi bejegyzést! Mondjuk kicsit (nagyon) rövid lett, de remélem, hogy nem zavar. Jó olvasást! ♥

*Két nappal a Matatabi-s edzés után*

-Nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok! -sétáltam be az ebédlőbe mosolyogva.

-No lám! Mire fel ez a nagy lelkesedés? Az utóbbi napokban... Hát... Nem nagyon voltál boldog... Hm. -kérdezte Dei'.

-Képzeld, holnap megyek az első Akatsukis küldimre! -válaszoltam, miközben leültem a helyemre.
-Hová? -kérdezte Kisame. Legalább törődnek velem.
-Shukaku vadászatra. -milyen furcsa is ez. Azt az embert kell legyőznöm, aki Temarinak, a volt legjobb barátomnak a testvére. Meg úgy egyébként is. Tudom mit érez Gaara, hiszen ugye ő is Jinjuriki, meg én is. Tudom milyen nehéz.
-Kanashimi! Hahó! -lóbálta meg előttem a kezét Sasori. -Elbambultál.
-Kapsz egy ideiglenes társat. Deidera veled megy. -mondta Obito. Szóval nem egyedül megyek. Azért így mégis könnyebb lesz. Megettem a szendvicsemet, majd gondoltam sétálok egy kicsit Deiderával, hogy többet megtudjak róla.
-További jó ét' vágyat! -álltam föl. Éppen be akartam menni a szobámba, amikor meghallottam Sasuke hangját:
-Kanashimi! Várj egy picit!
-Sasuke! Mond csak!
-Figyu... Lenne kedved délután sétálni egyet a környéken? -szegény. Iszonyat piros volt. Láttam rajta, hogy zavarban van.
-Persze! -válaszoltam mosolyogva. Bementem a szobámba, és megálltam a szekrényem előtt. Mit húzzak föl délután? Valami sportosat, az Akatsuki köpenyt, vagy mit? Végül ez az összeállítás mellett döntöttem:

Jujj de megfeledkeztem Dei' -ről! Hogy sétálni szerettem volna vele azért, hogy több mindent megtudjak róla! Nem baj, remélem innen jó messze van Homok rejtek. Az oda vezető úton majd beszélek vele.

*Délután, a séta előtt*

Gyors belebújtam a délelőtt kiválasztott szettbe, majd lefutottam a rejtek elé. Sasuke már várt. 

-Mehetünk. -mondtam mosolyogva. Ahogy eltűnt a fák mögött a rejtek, Sasuke rákulcsolta a kezét az enyémre, de nem mondott semmit. Egészen egy erdő mélyi tisztásig gyalogoltunk csendben, kéz a kézben. Gyönyörű volt az a hely! Leültünk egy farönkre.

-Kanashimi... Izé... Mióta megjöttél... Én csak azt akarom mondani... -itt mélyen a szemembe nézett- hogy... Szeretlek. -ahogy kimondta megdobbant a szívem. Sasuke tényleg így érez? Közel hajolt, lehunytam a szemem. Megcsókolt.

4. fejezet - Régi emlékek

Sziasztok! Bocsika a fejezet késésért, de akadtak kisebb nagyobb gondok a számítógépemmel. A problémát orvosoltuk, így hát Tessék!


Felöltöztem, majd lementem az ebédlőbe reggelizni. Már a lépcsőn lefelé menet is éreztem Konan isteni reggelijének az illatát. Mosolyogva léptem be az ajtón. Bár fura érzés fogott el, igyekeztem leküzdeni. Leültem  helyemre, és elkezdtem falatozni. Az egy dolog, hogy eszünk, de nem szokott ilyen nagy csönd lenni. Valami nagyon furcsa. Szállingózva hagytuk el az étkezőt. Én és Sasuke maradtunk legutoljára bent. Eddig toleráltam azt, hogy a többiek sincsenek beszélgetős kedvükben, de nem bírtam tovább.
-Sasuke... Miért van ilyen nagy csend? -kérdeztem halkan, szinte suttogva.
-Khm! -azt hiszem félre nyelt- Most mennem kell edzeni. Bocs. Köh! Köh! -ment ki köhögve. Én csak utána néztem, majd vissza hajoltam a reggelim fölé. Azért még vissza jött, és elvett az asztalról egy kiflit. Befejeztem, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kimegyek edzeni.
-Sziasztok! Elmentem edzeni! -szóltam vissza az ajtóból. Csak a néma csönd felelt.-Hát jó...
Hosszas sétálás után eljutottam a rétre, ahol eddig edzettem Tsukival és Sasukével. Nagyon meleg volt, így éppen kapóra jött a közelben lévő patak, és a mellette álló nagy és öreg tölgy. Leültem a fa tövébe, és hallgattam a madarak csiripelését, a patak bugyogását és a szellő lágy suhogását. "Milyen jól lehetne itt piknikezni"-gondoltam. Hirtelen felindulásból elkezdtem visszarohanni a rejtekhelyre. Beléptem az ajtón, és egyből a konyha felé indultam. Fölkaptam a lekvárt, kenyeret, vizet, vajat, és még egy csomó mindent.
-Hová viszed ezt a sok ételt? -jött be Obito.
-Kimegyek a rétre piknikezni. -válaszoltam futtában, és már rohantam is fel a szobámba. Gyorsan előszedtem a kosarat, meg egy pokrócot, mindent belepakoltam. Komolyan egyedül akarok piknikezni? Mi lenne, ha meghívnám a többieket is? Bár mondjuk az elmúlt nappal kapcsolatban nem hiszem, hogy nagyon jól érezném magam... Adtam magamnak a kérdések sorozatát, majd mindegyikre választ is kaptam. Lementem a lépcsőn, kimentem az ajtón, és most már lassabban, gyalogolva jutottam el a tisztásig. Kiterítettem a pokrócot az öreg tölgy tövébe, oda, ahova árnyékot vetett nagy lombkoronája. Leültem, és elkezdtem megcsinálni a szendvicsemet. Nagyon finom lett! Miután befejeztem, hátradőltem, és pihentem egy kicsit, majd levettem a cipőmet, és elkezdtem a patakban sétálni. Folyásiránnyal szemben. Sokáig sétálhattam, mert rengeteg szép hellyel ismerkedtem meg. Elkezdett besötétedni, mire odáig jutottam, hogy el kéne indulni haza. Még egyszer körülnéztem. A távolban megláttam egy nagy feketeséget. Nem voltak fák arra sehol. Futva indultam arra, a kíváncsiságom hajtott. Közelebb értem, és észrevettem azt, hogy e területet erdőtűz sújtotta. Hirtelen eszembe jutottak az emlékek. Olyan érzés volt, mintha újra átéltem volna mindent. Az emlékek gyorsan pörögtek a fejemben, nem is álltak meg addig a napig. Addig a napig, amikor megdobáltak kővel és csúfoltak. Éreztem a fájdalmat. Majd újra elindultak az emlékeim egészen az akadémia kezdéséig. Akkor még minden rendben volt, hiszen nem tudtam, hogy igazából egy szörnyeteg vagyok. A barátaimmal nevetve ültünk a padban. Akkor még mindenem a barátság és a szeretet volt. De nekem nincsen szükségem barátokra! Ha elválunk... Csak fájdalmat tudnak okozni! Éreztem, ahogy könnycseppek sokasága önti el az arcom. Futva menekültem arról a helyről. A patakban megbotlottam egy kőben, így térdre zuhanva zokogtam tovább. Föl akartam kelni, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem. A Nap még nem ment le, így kicsit összeszedve magam kikászálódtam a patakból, majd lassan a víz mellet folytattam utam vissza az öreg tölgyhöz, majd a rejtekhelyre. A hosszú gyalogút végtelennek tűnt és a könnyeimtől alig láttam. Beléptem az ajtón. Amilyen gyorsan csak tudtam felszaladtam a szobámba. Benyitottam az ajtón. Odasétáltam az ágyamhoz beledőltem, és ott zokogtam tovább. Nem sokkal később kopogtattak az ajtómon.
-Gye-re! -csuklott el a hangom ez az egy szó kimondása alatt is.
-Bocs... Obito beszélni szeretne veled! -na persze. Ilyenkor keres engem mindenki. Kisírt szemekkel lebaktattam a lépcsőn. Obito a konyhában várt rám.
-Mimi. Mondtad, hogy te beléd van zárva a kétfarkú démon, Matatabi.

Matatabi

-Öhm... Igen...

-Jutottál vele valamire?
-Nem nagyon... Asszem...
-Segítenék neked uralni őt. -Persze, hogy nekem szembe kell nézni vele, de eddig is megvoltam nélküle, a jövőben is meglennék. Persze erről Obitonak nem kell tudnia.
-Tőlem.
-Holnap kezded az edzéseket. Sasukéval már fejlesztitek a sharinganodat. Hogy haladtok?
-Haladunk.
-Rendben. Mehetsz. -Ez egy fura beszélgetés volt. Azt hiszem, hogy a napba tökéletesen beleillik. Fura nap fura beszélgetéssel (és sok sok sírással).